Családomnak ez volt az első hosszabb túrája így nem tudtam, gyermekeim hogy fogják „viselni”, de bizakodva vágtunk bele a kalandba.
Egy babakocsival, benne egy 8 hónapos babával, egy mozgás problémás 6 évessel és egy örökmozgó 5 évessel indultunk el. Persze így is érkeztünk meg, de a fontos ami közben történt.
Ahogy teltek a percek és az emelkedő vége még mindig nem látszott, egyre több kisgyerkőc próbálkozott anyánál, apánál: mikor érünk oda, elfáradtam vegyél fel…..
Az én nagy fiam aki amióta csak az eszét tudja fáj a lába, neki ez így „természetes”, viszont amióta közösségbe jár már frusztrálja, hiszen a többiek gyorsabbak, ügyesebbek. Viszont ez olyan erőssé tette őt ami, nem minden napi az ő korában.
Alig tettünk meg pár száz métert már láttam, hogy lassabban megy ,fárad, de nem akartam, hogy hamar feladja ezért mondtam neki: Bazsika ne add fel, gyere együtt megcsináljuk! Egy darabig jött mellettem majd neki iramodott és mindenkit lehagyva az élre tört.
Én meg rohantam utána, ha szüksége van rám ott legyek.
Persze nem értem utol. A csapat megpihent és én izgatottan kerestem egy üveg vízzel a kezemben mert tudtam, minden erejét össze szedte, hogy ezt a rohanást véghezvigye.
Meg találtam.
Kimerült, fáradt volt de borzasztóan büszke magára, megcsinálta.
A csapat tovább indult de ő már egy lépést is alig tudott meg tenni:
– Balázs, gyere viszlek egy kicsit
– nem anya, nem kell
– de miért kicsim, pihenj egy picit
– nem anya, azt mondtad ne adjam fel!
És nem engedte, hogy vigyem, egészen addig amíg már tényleg nem bírta!
A kislányom ebben nőtt fel és egyszer sem sírt, hogy őt miért nem viszem és a Balázst persze….
Büszke vagyok a gyermekeimre!