Szokásos testvéri civakodásnak indult, mégis sok év sérelme tört a felszínre!
A kisfiút a konyhakövön találtam meg a tűzhely előtt, lábát kezével átkulcsolva fejét a térdére hajtva. Mi történt kicsim? – kérdeztem, bár sejtettem a választ mert hetek óta hallom nem jó ebben a testben élnem!
Anya – azt mondta a Hugi hogy megöl, tört ki belőle a félelem, a felismerés, a haláltól való félelem. Potyogtak a könnyei miközben meséli, kiabáltam velük pedig meg sem érdemlik! Ismét elmeséltem neki, hányszor mondta nekem a huga cserélne vele ha tehetné hogy neki ne legyenek fájdalmai.
De anya akkor miért mond nekem ilyeneket. Közben a kislány kinézett a konyhába, látta, hogy a kövön ülünk, kértem, hogy jöjjön oda ő is.
Az órára néztem, már ágyban kellene lenniük de ez fontos, ezt meg kell oldani, ott és akkor.
Kérlek kislányom mond el a bátyádnak mi fáj mit szeretnél min változtasson. Az első ami eszébe jutott, hogy ne kiabáljon az öccsükkel és csak utána sorolta a fájdalmait.
Csöndben hallgattuk végig, évek sérelmei törtek fel belőle, mégis kemény maradt, látta a bátyját megtörten, de nem engedte, hogy sajnálatot érezzen iránta.
Végig hallgattuk a tesó fájdalmát is, könnyek között alig érthetően hüppögte; ha annyira szeret, hogy cserélne velem miért mondja hogy megöl!?
Milyen nehéz is anyaként látni a gyermekeim fájdalmát, a civakodásokat, veszekedéseket, egymás sértegetését, megmaradni pártatlannak, hogy segíteni tudjak!
Kérlek, kislányom nézz a bátyád szemébe – kértem, de ekkor már az én könnyeim is hullottak.
Kérlek, nézz a szemébe, hogy lásd mennyire szeret téged!
Nem anya, mert megint ordítani fog.
Nem fog kicsim, kérlek, nézz rá!
Nem tudta nézni, ahogy a könnyeim elindultak ezért inkább engedelmeskedett! Rá nézett majd vissza rám.
Kicsim tudod én mit láttam? – kérdeztem tőle
Egy összetört kisfiút látok, aki semmire nem vágyik most jobban a világon, mint hogy a Huga szeresse!!
És ekkor megtört, a kemény csaj engedett, eleredtek a könnyei és gondolkodás nélkül ölelte át a szeretett testvért! Zokogtak, és én simogattam őket, büszkén suttogtam nekik micsoda nagyszerű gyerekek, milyen boldog vagyok és nagyon szeretlek bennetek.
Aztán eszembe jutott egy dal, amit régebben sokat hallgattunk, ismerték ők is, a 4 varázsszó: Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek!
Megkérdeztem tőlük egymás szemébe tudják e mondani, és tudták egy 10 és egy 11 éves ott és akkor a konyhakövön képesek voltak arra ami egy felnőttnek is nehéz ha nem lehetetlen, megbocsájtottak, elengedtek!
Akkor ott a konyhakövön két kis lélek újra egymásra talált, lebontva az évek óta épített falat kettőjük közül!